Ma már mindenkinek természetes Magyarországon, hogy Európában él, és nem Kelet-Európában. Mondom csak így egyszerűen: Európában, mindenféle jelző nélkül.

Jöhetünk-mehetünk keresztül-kasul az egész kontinensen, még határellenörzés sincs amikor országok határait átlépjük (legalábbis tőlünk nyugatra bolyongva). 

Nem volt ez mindig így. Az én generációm a zsigereiben érzi még a múlt hideg lehelletét.

 

Keleti-blokk

 

A Szovjet Hadsereg által 1945-ben megszállt kelet-európai országokban 1948-ra mindenhol egypárti kommunista diktatúrák alakultak ki. Így Lengyelországban, az NDK -ban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Albániában és sajnos nálunk Magyarországon is. 

Ez lett a "Keleti-blokk". Megszállóink vasfüggönnyel zártak el bennünket Európa nyugati felétől.

 

Na ide a vasfüggöny mőgé, a Keleti-blokkba születtünk mi is kérem tisztelettel, a Szovjet-tömbhöz tartozó Magyarországra. Így aztán Nekünk nem adatott meg az utazás szabadsága anno, vagy inkább azt mondanám, hogy semmilyen szabadság.

 

Gyűlölni tanítottak bennünket, gyűlölni mindazokat, akik  Európa nyugati felén élnek. Mindenki jól emlékszik még rá, hogy a "nyugat" szót csak "hanyatló nyugat" szóösszetételben volt hivatalosan használatos akkoriban.  Állandó harckészültségben tartottak bennünket, egy esetlegesen onnan érkező támadás esetére (de szó szerint!), és izzadva, erőlködve verték belénk, hogy az Ő kultúrájuk egy dekadens, hanyatló, semmirevaló világ kultúrája, bezzeg a miénk friss, fiatalos, egy boldogabb jövő egyetlen záloga.

 Azt sulykolták belénk éjjel-nappal, hogy MI egy okosabb, ügyesebb, haladóbb, igazságosabb rendszerben élünk, miközben mi emberek hajszálpontosan ennek az ellenkezőjét éreztük a bőrünkön. Tudtuk, hogy amit mondanak az egyszerűen nem igaz.

 

Csoda-e ha a Szovjetúnió összeomlását, a határok megnyitását euforikusan éltük meg itt Kelet-Európában? 

 

Számomra egyenesen félelmetes, hogy manapság újraéledni látunk valami hasonló terminológiát, éppen csak a jelzők változtak meg: most nem az imperialisták uralta nyugat az ellenség, hanem a liberálisok uralta nyugat, de ugyanúgy a Nyugat (hiszen folyamatosan. Brüsszel ellen hadakozunk). Csak nekem van "Déjà vu" - érzésem?

 

 

Go West (motorral Normandiáig)

 

Végtelenül unom már, hogy állandóan hülye birkának néznek, akit vezetni kell, akinek megpróbálják bemagyarázni, hogy amit lát és érez az csak a látszat,  nem pedig az igazi valóság. A média egyszerűen nem úgy működik nálunk, ahogyan egy normális országban kellene. Sohasem volt sem tárgyilagos, sem őszinte, sem tényfeltáró amióta csak élek.

 

Régóta tervezgettem már, hogy teszek egy nagyob kört a határok nélküli, egyesült és szabad Európában, annak is kifejezetten a nyugati felére koncentrálva, hogy a saját bőrömön érezzem, a saját szememmel lássam meg végre, milyen Európa nyugati fele. 

 

Nem múzeumokat, templomokat, könyvtárakat akarok látogatni, nem tanulmányutat akarok tenni, csupán egy ici-picit beleszívni a levegőbe, figyelni hogyan élnek az egyszerű emberek a városokban, falvakban és egyáltalán nem utolsó sorban biciklizni szeretnék egyet Hollandiában. 

Természetesen motorral akarok menni, mert motoron mindebből már az utazás közben is magamba lehet szívni valamit. Érezni a szelet, a Napot, az esőt, az illatokat, testközelből látni az épített és megművelt környezetet.

A tervezgetéskor látszott, hogy minimum 5000km-es körben kell gondolkozzunk (javarészt alföldeken, kanyargásmentesen haladva), amire sajnos csak egy kibővített hetet tudunk szánni. El kellett fogadnunk magunkban azt a tényt, hogy ezt másképp nem lehet teljesíteni, csak úgy ha sokat autópályázunk. Ez megválasztja kinek szóljon az ember, ha társat keres az úthoz, hiszen minden motoros húzza a száját ha ilyet hall. Mi Imi barátommal pontosan tudtuk mit vállalunk, így mindössze két motorral hárman vágtunk neki a túrának..

 

Jó tudnotok az autópályák használatáról az érintett részeken, hogy:

• Ingyens a motorosok számára Szlovákiában és Csehországban.
• Ingyenes Németországban és Hollandiában.
• Fizető-kapus rendszer van Belgiumban, Franciaországban  automata kapukkal. Mindenhol lehet kártyával fizetni, és nagy "motorral behajtani tilos" táblákkal terelnek azokhoz a kapukhoz, ahol kedvezményesebben vehetsz jegyet, mint az autók.
• Ausztriában és itthon Magyarországon matricát kell venni. 

 

 

az Útvonalról:

 

Végül is egy ilyen - a képen látható - útvonal valósult meg, melyen a piros vonal a keleti és nyugati blokk közötti hajdan volt határvonalat mutatja nagyjából (erősen keresgélnem kellett, mivel a mai térképeken már nem lehet látni,).

Keletről nyugatra haladva Németországban volt az első megállónk, Drezdában, és a túra legnyugatibb pontja Normandiában volt.

Korán reggel indultunk el mindennap, hogy a következő látnivalót mihamarabb elérjük. A szállásainkat, a megnézett városokat, emlékhelyeket és a teljes útvonalat tartalmazza ez a Google-térkép (klikk ide!).

 

A túráról számokban:

• kb 5000km
• 8 éj
• 9 nap
• össz.költség kicsit kevesebb, mint 1000€

 

 

 

 

Drezda

 

Drezda (az Elba parti Firenze ) a hajdan volt NDK területére esik. A várost 1945 februárjában - a háború vége felé - porig bombázták a szövetségesek, olyan új pusztító találmányokat kipróbálva, mint a gyújtóbombák. A város bombázása egyértelműen csak a bünetés lehetett, mert hadászati jelentősege nem volt. Drezda lakossága mellett rengeteg menekült, és visszavonuló wermacht katona tartózkodott akkor a városban. Úgy tudom szénport és foszfort tartalmazó bombákat robbantottak fel a levegőben, majd ezt a port gyújtották meg. Minden lángolt, a levegőben és a föld felszinén egyaránt. Az épületek porig égtek. A hőség miatt a légvédelmi pincékből a tomboló tűzben álló utcákra kimenekülő emberek vagy megégtek vagy pedig a forró gázoktól, illetve a tűz által a levegőből kivont oxigén hiánya miatt megfulladtak. A pokol centrumában tomboló tűz vákuumként szippantotta be mindazokat, akik szerencsétlenségükre nem zárt helyiségben tartózkodtak. Becslések szerint akár több százezren is meghaltak (35.000 és 600.000 közötti számokat olvasni). 

 

A romokban heverő belvárost mementóként meghagyták, és csak az újraegyesítés után kezdtek bele az újjáépítésébe. Nem új belvárost építettek azonban, hanem a régi belvárost építették fel újra! Az épületek falán látható fehér kövek az újak, a feketék azok, amelyek romokból meg tudtak menteni. Jól látható pl. a Frauenkirche épületén, hogy alig-alig látni régi követ az épületben, annyira el volt pusztulva.

Az Unesco állítólag háborgott is, hogy műemlékeket nem szabad újraépíteni, csak restaurálni, amire a németek csak annyit válaszoltak, hogy lebombázni sem lett volna szabad.

 

 

 

 

 

 

A belvárosban vagy az Elba partján sétálgatva gyönyörű környezet fogad ma bennünket rengeteg túristával, lüktető élettel. Az egyik híd lábánál éppen valami nagyszabású koncert volt, ami mágnesként vonzotta az embereket. Volt aki lazán táncra perdült barátnőjével a sétányon.

Mi a szállásunkról villamossal mentünk és jöttünk. Élmény volt ez is. Nagyon kultúrált szerelvények közlekednek, egyáltalán nem érezni semmilyen elmaradást keleti mivoltuk okán. Este különös hangulata volt az utazásnak, a villamosra biciklis fiatalok éppúgy felszálhatnak, mint a gyalogosok. Félelemmentes volt a hangulat, egész este bármerre mentünk. Az egész város olyan nagyon élhetőnek, jól szervezettnek tűnik. "Keleti maradványokat" szocreál, romos  épületeket nem is láttam.

 

 

 

 

Annyit jegyezzünk meg itt, hogy a II. Világháborúnak egy egyszerű ember csak vesztese lehetett.  

Mindkét oldal példátlan kegyetlenséggel harcolt,  a legkisebb tekintet nélküla a katonai és polgári veszteségekre, szenvedésekre.

Sztálingrád ostromakor például közel 2millió ember lelte halálát a környező frontokon harcolva, vagy azt követően a hidegben menekülve, visszavonulva. A várost természtesen ott is porig rombolták. Ajánlom nézzétek meg a Stalingrad című német filmet, át fog jönni miről beszélek.

 

 

 

 

Berlin

 

Berlin szintén az NDK területén feküdt. Ma 3.5milliós nyüzsgő metropolisz, az egyesült Németország fővárosa.

Mi egészen a Brandenburgi kapu közvetlen közelében parkoltunk le a Tiergarten téren. Ez a terület nyugat-Berlinhez tartozott, így külön érdekes, hogy az út túloldalán rögtön egy monumentális szovjet háborús emlékmű van (patika rendben) a Berlin felszabadítása közben elhunyt szovjet katonáknak. Csodálkozom, hogy ilyen állapotban megőrizték ezt a helyet. Vörös márványon térdel két oldalt 1-1 vöröskatona dobtáras géppisztollyal. Köztük átmenve szép kilátás nyílik a hatalmas katonára és a tömegsírokra. Érdemes megnézni véleményem szerint. 

A Vörös Hadsereg létszáma a honvédő háború kezdetén meghaladta a 4,8 milliót. A háború alatt összesen több mint 29,5 millió embert mozgósítottak. 1945. július 1-én a szovjet hadseregben több mint 12,8 millióan szolgáltak. Hivatalos források szerint több, mint 8.5millió katonájuk halt meg 1941-45 között.

Németország az 1990-es újraegyesítés kapcsán vállalt kötelezettséget a szovjet katonasírok és emlékművek megóvására.

 

 

 

 

A hidegháború alatt a kettéosztott Berlin Európa megosztottságának és az elnyomásnak egyik fő szimbólumává vált. 1961. augusztus 13-án szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét. Ezt a szögesdrótot váltotta fel később a betonból épült és védelmi zónákkal határolt fal. A fallal körülzárt Nyugat-Berlin a nyugat egy szigeteként élte életét a Keleti-blokkon belül.
A Szovjetunió a nyugati államok felforgató- és kémtevékenysége miatt jogosnak nevezte a határ lezárását. Az NDK-propaganda a berlini falat a fasizmus ellen emelt védőbástyaként jellemezte.
Létezésének szűk három évtizede alatt a fal egyre kifinomultabb, a szökést szinte teljesen lehetetlenné tevő határzárrá alakult át. Számos szökési kísérlet végződött a menekülők halálával. 

 

 

 

 

 

 

 

A fal 1989-es leomlása a hidegháború befejeződésének emblematikus dátumává változott. A létesítmény legnagyobb részét a két német állam egyesülése után lebontották.
 

 

 

 

A  város felfedezésére többféle lehetőség kínálkozik. Egy kicsit a Spree partján is sétálhatunk, mert közel van. Innen indulnak a hajójáratok. Választhatunk elektromos -kerékpárt, -rollert vagy éppen -simson schwalbe -t is a bejárásra. Mindegyik mobiltelefonra letölthető applikációkkal működik, melyek jelzik a kiválasztott jármű töltöttségi állapotát, és bluetooth kapcsolat segítségével rögtön életre is keltik azt, ha megközelítjük. Bárhol otthagyhatjuk őket és folytathatjuk utunkat másképpen.

 

Mi inkább egy "Hopp-on Hopp-off" buszjáratra föl-le szállogatva járjuk körbe a belvárost. A FAL (németül: Die Mauer) nyomvonalát mindenhol jelzik, ha másképp nem a kövezetbe rakott jellel, de van hely ahol múzeum épült köré. Jellemző az akkori retorikára, hogy a kelet-német neve lefordítva az volt, hogy "Fasisztaellenes Védőfal".

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Checkpoint Charlie a leghíresebb katonai ellenőrzőpont volt a vasfüggöny berlini  szakaszán 1945-1990 között, ma már túrista látványosság csupán.

A szovjet és az amerikai szektorok később országhatárrá (sőt világrendszerek határává) alakult határvonala érdekes helyzeteket teremtett. Például a Checkpoint Charlie tőszomszédságában, a keresztezés sarkán mindmáig álló, ismert Café Adler sarokház-épülete pontosan a határvonalra esett, így ha a kávéház Zimmerstraßéra néző ablakain valaki kihajolt, akkor gyakorlatilag "behajolt" az NDK-ba.

 

 

 

 

Berlint látogató túristák zömét nyilván ezek a dolgok nagyon érdeklik, és erre épül itt úgy érzékeltem a turizmus. Úton-útfélen azt karják eladni, az emberek pedig vevők rá. 

 

 

 

 

Bár eszem ágában sem volt nosztalgiázni,  mégis saját múltam egy-egy kis darabkáját sikerült felidéznem a városban sétálgatva.

 

 

 

 

 

 

Berlinben óriási építkezések folynak változatlanul. Minden igyekezetükkel azon vannak, hogy az egységes Németország méltó fővárosává váljon. A volt keleti részeken a történelmi épületek arculatát elrondító levegőben futó csőrendszereket láttam éppen elbontani, illetve kiváltani, vagy éppen régi romos tornyok mellé új tornyokat építeni.

 

Az embernek nincs olyan érzése, hogy túlzsúfolt, idegenek által megszállt európai városban van. Biztonságosnak, élhetőnek tűnik Berlin. Migránsokat itt sem láttunk.

 

 

Magdeburg és környéke

 

Még mindig a volt Keleti-blokkban, Magdeburgban volt a következő szállásunk, mely a középkori Németország egyik legjelentősebb városa volt, az első német császár székhelye, Poroszországhoz tartozott. 

Többször is sikerült porig rombolni a történelem folyamán. Először a középkorban, és végül a II.Világháborúban.

Motorozgatva  a városban feltünő, hogy milyen kevés itt az ember. Este egy arab kebabosban eszünk valami helyi specialitást ;-)

A szállásunk nagyon korrekt volt ismét.

 

 

 

 

Az Elba parti város híres Szent Mauritius és Szent Katharina dómjának tőszomszédságában egy megbotránkoztató új épület vonzza a túrista szemét:  a Zöld Citadella, ami Friedensreich Hundertwasser utolsó lakóépület projektje volt. A Grüne Zitadelle von Magdeburg épületegyüttest 2005 október 3-án avatták fel. A ház-erdő-kastély-komplexum tervein Hundertwasser még a halála előtt, 2000-ben is dolgozott, építésének kezdete azonban megosztotta a helyieket. Ma azonban az 55 bérlakással, kávézókkal, éttermekkel, boltocskákkal és egy kis hotellal megpakolt épület a város egyik leglátogatottabb és legtöbbet fotózott helyszíne lett.

 

 

 

 

Magdeburgot elhagyva kicsit a falvak között csavargunk, kezdetben még mindig a volt NDK területén mozogva. A falvak köszönő viszonyban sincsenek a mi falvainkkal, minden precízen meg van építve, olyan civiliált képet mutat. A határban millió a szélmalom, sokszor látunk napelemparkot. A németek nagyon komolyan veszik a megújuló energiaforrások kihasználását. Közben keresem-kutatom hol lehetett a határ az NDK és NSZK között, de egyszerűen nem látom, de ami talán sokkal fontosabb, nem is érzem mikor lépünk át a volt vasfüggönyön. A vidék nem különbözik itt és ott. 

 

 

 

 

 

 

Bremerhaven, U-boot museum

 

Az Északi tenger egyik kikötője a célunk, Bremerhaven. Itt pihen a a II.VH egyik épen maradt német tengeralattjárója, melyet Wilhelm Bauer névre kereszteltek.

A hajó azért tudott sérülés nélkül megmaradni, mert túl későn sikerült legyártani, és így már tengeri ütközetbe nem tudták küldeni.

 

Nagyon érdekes dolgokat sikerült megtudnom erről a tengeralattjáróról.

 

A hajó főként elektromos üzemben működött. A dízelmotorokat az akkumulátorok feltöltésére használták, víz alatti üzemben is, hiszen a légperiszkópon keresztül a motor kapott levegőt és ezen keresztül kipufogógáz is távozni tudott. Ez a a hajóosztály volt az első, amelyet folyamatos víz alatti használatra terveztek. Az osztály hajóit Elektroboot-oknak is nevezik.

A tengeralattjáró alján helyezték el  az akkumulátorokat. Az akkumulátorok feszültsége 360 Volt volt, elektromos tárolókapacitásuk 6.267 - 12.150 amperóra között mozgott. Lemerülve, 50 órán keresztül is képes volt 6 csomó alatti sebességgel haladni. A maximális víz alatti sebességét, kb. 17 csomó, 1 órán keresztül volt képes tartani az akkumulátorok segítségével. Az összes, 372 darab akkucella tömege: 230 tonna volt.

 

Olyan torpedókkal volt felszerelve, amelyek a kilövés után az előre kijelölt célpont felé tudnak haladni saját giroszkópjuk segítségével, függetlenül a tengeralattjáró haladási irányától.

Ha a tengeralattjáró belsejében a szén-dioxid szint meghaladta a 1,5%-ot, szükségessé vált a levegő tisztítása. A műanyagtégelyekben található mészkő granulátum kötötte meg a levegőben lévő szén-dioxidot.

Legénység létszáma: 58 fő volt, de kizárólag a tiszteknek építettek fekhelyeket.

 

forrás: krisztianfotoi.blogspot.com

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szállásunk egy kicsit közlebb Hollandiához, Bad Zwischenahn nevű településen volt. Fantasztikusan szép kis falu, vagy városka. Ezt nehéz eldönteni. Mindenkinek csak ajánlani tudom, nagyon korrekt volt, és a reggeli gazdag.

A vidék rendezett, a tengerszint feletti magasság már szinte 0.

 

Már alig várom, hogy Hollandiában kerékpározzak egyet :)

 

 

Amszterdam kerékpárral

 

 

Azt, hogy átléptünk Hollandiába csak arról lehetett észrevenni, hogy a környezet kicsit megváltozott. Olyan volt még mindig, mint Németország, de nem annyira elvágólagos minden. Autópályán mentünk keresztül Amszterdamon, és meg is jegyeztem, hogy duma az, hogy a hollandok mind bicikliznek, hiszen nagyon komoly autópályáik, csomópontjaik vannak, melyeken nagy a forgalom.

Amstelveen -ben (ami Amszterdam egy elővároskája lehet) megkerestük a szállásunkat, és miután bevackoltunk a legfontosabbat megkérdeztük, hogy  tudunk-e biciklit bérelni. Nagyon örültem a válasznak, hiszen magától értetődően lehetett, és mindössze 50percet mondott bicikli utakon tervezve a Google a Dam sqr -ig. 

 

Jól tudjuk, hogy a 70-es években a város a bicikli mellett döntött, és egy élhető, jó levegőjű, közösségi terekben gazdag város lett Amszterdamból. A film bemutatja, hogyan lett autósból bringás város Amszterdam, hogyan nyújt megoldást mindenre a kerékpár, és ezt milyen infrastruktúra segíti. A film bemutatja azt a túlszabályozás helyett együttműködésre alapozó rendszert, ami máshonnan jövőknek kaotikusnak tűnhet.

 Amsterdam a világ biciklis fővárosa

 

Gyorsan átöltöztünk, és bevetettük magunkat a holland biciklis forgalomba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fantasztikus érzés volt végigtekerni a külvárostól a belvárosig. Érezni a biciklis forgalom fergeteges ritmusát, a kerékpározó emberek jókedvét, stresszmentességét, látni a sajátos holland sorházakat a külső részeken, bepillantani a híres függöny nélküli ablakokon. Természetesen kiváló minőségű kerékpárutak vannak kivétel nélkül minden utcán, illetve amely utca keskeny, ott a kerékpárút fel van festve az útra. Ahol együtt van jelen autós és kerékpáros az utakon, ott végtelen türelem, és előzékenység tapasztalható mindkét közlkedő fél részéről, hangsúlyozva, hogy a bringásé az elsőbbség.

 

 

 

 

A belvárosba fantasztikusan szines forgatagába érve megálltunk inni egy sört egy terasz mellett. Imiék beültek egy megüresedett asztal mellé, én pedig éppen küszködtem a három kerékpár összelakatolásával, amikor a pincér srác odalépett hozzám, és csodálkozó arccal megszólított. 

- Mit csinálsz? -kérdezi.

- Próbálom lezárni a bringákat. 

- Nézz körül! Látsz bárhol bringát Amszterdamban ide-oda lezárva? - folytatja.

Szétnéztem hirtelen, és tényleg sehol egyetlen bringa sem volt random odatámasztva.

- Felőlem itt hagyhatod, de 100€ büntetés jár érte, ha meglátja egy rendőr. Itt mindenki parkló szigetekre zárja le a kerékpárját. - mondja záróul.

 

Szégyenkezve, de természetesen odébbállunk s keresünk egy kerékpárparkolót, mielőtt gyalogosan is körbenézünk kicsit a híres vörös lámpás negyedben  ... na persze csak úgy felületesen :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sokáig nem maradunk a belvárosban, ahogy kezd beesteledni újra kerékpárokra ülünk és teszünk még pár apróbb kanyart a belvárosban, majd a szállás felé vesszük az irányt.

 

 

 

 

Elhagyva a belváros forgatagát csendes kis külvárosi részeken tekerünk keresztül, amikor egy jópofa kocsma előtt üldögélő helybéliekből álló társaságot látunk sörözgetni. Gondolunk egyet, és mi is megállunk. Belépve nem annyira bizalomgerjesztő a hely gyér számú közönsége, de a férfi piszoár a WC-ben az nem gyenge ;-)  

Békésen megisszuk a sörünket, és teljes nyugalomban hazatekerünk. Ebben a városban sem azt éreztünk, hogy na így aztán képtelenség élni :)

 

 

 

 

 

 

Éjfél után nem sokkal sikerül nyugalomra térnünk, miután leadjuk a bringákat, így másnap korán tudunk kelni.

 

 

holland vidék

 

Reggeli után irány kis utakon keresztül a Rotterdam mellett lévő Kinderdijk, ahol skanzen-szerűen rendben tartott malom-rendszert fogunk megnézni. 

Csatornák rendszerén haladunk keresztül, közöttük gyönyörű rendben lévő házak, falvak, miközben folyamatosan a tengerszintje alatt mozgunk. 

Volt, hogy az utat javították, és lezárták, de a széles kerékpárutak ilyenkor alternatívát kínáltak a továbbjutáshoz. Álomgyönyörű volt az utunknak ez a szakasza, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy kétkeréken kalandozzon egy kicsit Hollandia eme vidéki útjain, páratlana élmény! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kinderdijk szélmalmai

 

Kinderdijk UNESCO örökségek között szereplő terület, melyen összesen 19 középkori malom található, többségük ma is működik.

A területet rendben tartják, és ingyenesen meglátogatható gyalogosan, vagy kerékpárt kölcsönözve a bejáratnál, vagy kellemes hajókirándulással díj ellenében.

Mi egy kicsit fizettünk is, ezért bemehettünk az egyik működő malomba, és megnézhettünk egy videót is amely Kinderdijk múltjáról, nevének legendáiról, és a vízszabályozásról szólt. Mindenkinek erősen ajánlom az egész programot, tökéletes alkalom egy kicsit elmerülni a tipikus holland tájban, környezeti adottságaikban, múltjukban!

 

 

 

 

 

 

 

Tudod-e, hogy mi a dolguk a híres holland szélmalmoknak? 

 

Ha azt gondoltad, hogy gabona örlésére épültek, akkor tévedtél.

 

A szélmalmok azért épültek, hogy általuk szivattyúzzák a vizet a csatornarendszerek egyik szintjén lévő csatornákból egy magasabb szintet tartó csatornába, majd végül a tengerbe emeljék át. A hollandok ezzel a módszerrel tartják szárazon az Alblasserdam árterületet a Lek és a Noord folyók között.

A rómaik csak legyintettek a végtelen sártengert látva ezen a vidéken, de a hollandok másképp gondolták és évszázadok óta tartó kitartó munkával jól működő rendszert építettek ki a területek kiszárítására. A területet még a középkorban csatornák és gátak rengetegével tették lakhatóvá, de az árvizek idején így is víz alá került. Az 1700-as években jelentek meg először a szivattyúk, melyeket  akkor még a  szélmalmok hajtottak. Ma a rendszer hasonlóképpen működik, csak a szivattyúk lettek nagyobbak, modernebbek.

 

 

Kinderdijk neve is egy árvízhez kötődik. A fennmaradt történet szerint egy áradáskor 1421-ben a víz alá került területen egy bölcsőt vitt a víz, a bölcső pedig furcsán mozgott. Mikor a száraz rész közelébe ért a bölcső és ki tudták venni a vízből, akkor látták meg, hogy egy macska ugrált benne, hogy egyensúlyban tartsa. Így a bölcső nem süllyedt el, a benne alvó gyerek pedig szárazon és épségben vészelte át az árvizet. A történet meseként több országban is elterjedt. Kinderdijk pedig a nevét köszönheti neki. A szó ugyanis magyarul azt jelenti “gyermek gátja”.

 

Ezekben a malmokban a "miller" (a malmár) nem csak ott dolgozott, hanem ott is élt teljes családjával. A malomban jutott hely a gyerekeknek, a konyhának, és hálózugoknak is. Az egyik malom belsejében kaptam lencsevégre ezt a furcsa csizmát, melynek lábrésze fából van és rommá van kopva. Ekkor világosodott meg előttem, hogy ezek az emberek azért hordtak fából készült lábbelit, mert állandóan sárban jártak és ezt az akkor használt anyagok közül semmi más nem bírta volna ki. Szerintem innen ered a holland fapapucs.

 

 

 

 

 

 

Búcsút intünk Hollandiának, amely el kell mondjam teljesen lenyűgözött engem!

 

A normandiai partraszállás helyszinei még kb 600km-re vannak inkább arra akarunk koncentrálni, ezért áthúzunk Belgiumon. Erősen érezni már a francia behatást az építészetben, a forgalomszervezésben egyaránt. 

Brugge -ben megállunk egy kávéra, és körbemotorozzuk a belvárost, de többet nem szánunk most rá. 

 

 

Calais alatt az Atlanti óceán partján

 

Calais -nál a csalagút bejáratánál katonás rend uralkodik, kerítések, elzárt területek, sehol egy migráns tábor, de egy migráns sem. Úgy tűnik sikerült úrrá lenniük a 2015-ös menekültválság krízisén valahogy.

 

Első szállásunkig Franciaországban meg sem állunk, mely Calais alatt egy nemzeti parkban Boulogne-sur-Mer város közelében a tengerparton van. Mi épp csak tranzitként használtuk, de úgy tűnik azért ettől lényegesen több van benne, amint azt másnap reggel kicsit megtapasztalhattuk  :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nade gyerünk tovább nyugatra Normandiába!  

 

Etretat sziklái

Normandiába érve muszáj megállni Etretat -ban. A tenger fölé emelkedő, festői látványt nyújtó, mészkőből álló partszakasz az impresszionista mester, Claude Monet egyik kedvenc helye volt, de sok időt töltött itt Guy de Maupassant is. Az Étretat bájos települése fölé magasodó, 90 méteres meredély tetejéről szédítő érzés lepillantani. Viszont innen láthatjuk teljes szépségükben a szél és a víz alkotásait, a meglepő formájú szikla-árkádokat, a tenger vájta barlangokat, melyeknél különös hangjátékkal törnek meg a hullámok.
 

 

 

 

 

 

 

A kis intermezzo után újra lóra kapva átkelünk a híres-nevezetes Pont de Normandia hídon, amely méltóan híréhez mellbevágó látvány amikor közelítünk felé. A hatalmas tengeri hídon csak pénzért lehet átkelni, mi is beállunk szépen a sorba a fizetős kapu előtt, azonban egy barátságos kamionos figyelmeztet bennünket, hogy motorosoknak  külön sávba kell állni, mely díjmentes --- hurrá :)

 

 

 

Normandia - a partraszállás emlékei

 

Délutén 6 óra körül érünk az Omaha partszakaszhoz, túránk legnyugatibb csúcspontjához, a II.világháborúban a Szövetségesek normandiai partraszállásának legvéresebb helyszínére.

 

 

A normandiai partraszállást több mítosz is körüllengi, hiszen jelentősége rendkívüli. 

 

1944. június 6-án kora reggel a szövetségesek inváziója megkezdődött Franciaország észak-nyugati partjainál Normandiában. A Rommel német tábornok által „leghosszabb napként”, a brit stratégák által pedig „D-nap” fedőnéven emlegetett nap sorsdöntő jelentőséggel bírt a II. világháború folytatása szempontjából. Ez volt a II. világháború végének kezdete. A földön, vízen és levegőben zajló összehangolt támadás az Overlord (hűbérúr) fedőnevet kapta.

 

A II. világháború egyik legnagyobb  kombinált (földi-vízi-légi) hadművelete, s a világtörténelem legnagyobb partraszállási akciója megpecsételte Hitler Németországának sorsát, mivel megnyitotta a nyugati frontot.

Ennek eredményeképpen Nyugat-Európát sikerült felszabadítani a náci német megszállás alól, és a II. világháború egy évvel később véget ért.

A brit, amerikai és kanadai csapatok öt partszakaszt – Utah, Omaha (amerikai), Gold, Juno, Sword (angol-kanadai) – jelöltek ki a partraszállásra. Homokos partok és a széles kijáratok a szárazföldre alkalmassá tették a normandiai partszakaszt a nagyszabású hadműveletre. A D-napon, 1944. június 6-án több ezer hajón, több száz hadihajóval és több ezer repülőgéppel támogatva 156 ezer ember ért partot Normandiánál.

 

A Utah partszakaszon viszonylag kis ellenállás fogadta a partraszálló amerikai egységeket, így itt volt a legkevesebb halott és sebesült (200-an haltak meg). Nem így az Omaha partszakaszon, ami a legtöbb áldozatot követelte. 12 db alagútrendszerrel összekötött vasbeton bunker biztosította a 8 kilométernyi partszakaszt több tucatnyi géppuskafészekkel és aknavetővel. Több ezer katona halt meg itt június 6-án, ám közel 40 ezren épségben partra szálltak.

 

 

Rögtön az Overlord múzeumhoz navigálunk nehogy bezárjon. A múzeum valóságos zarándokhely rengeteg látogatóval, sokan lakóautókkal, és néhány furcsa csávó akár még motorral is :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A múzeum hatása alatt vagyunk még amikor lemegyünk a partra, az Omaha Beach-re,  ahol  "A bátrak" (Les Braves) emlékműve látható. A három elemből álló emlékmű a remény szárnyai, a szabadság emelkedése, és a testvériség szárnyai elnevezést kapta alkotójától.

 

 

 

 

 

 

 

Mivel a közeli Arromanche mellett egy kis tanyán találtunk szállást (mely igen korrekt!) lassan indulnunk kell tovább. Szállásadónk sajnálkozva mondja, hogy ő nem tud nekünk enni adni, így lemotorzunk még pár kilométert a tengerpartra Arromaches -be. Jól tettük, mert itt láthattuk a Mulberry mesterséges kikötő mementóként hátrahagyott maradványait és egy nagyon hangulatos tengerpartot.

 

Egy normandiai kisvárost Arromanches-les-Bains-t szemelték ki a szövetségesek, hogy az első pár napon partra szállt százezernyi katona után további fél milliónyi embert, több százezer járművet és több millió tonnányi utánpótlást juttassanak partra a D-napot követő hónapokban.

 

Ehhez szükséges volt egy mesterséges kikötőt építeniük jóval távolabb az óceán partjától, ahol a víz már kellően mély volt. Ez a kikötő kapta a Mulbery nevet.
 

147 darab hatalmas vasbeton hullámtörő alapot és több kilométernyi pontonhíd elemet gyártottak 1943-tól kezdődően a legnagyobb titokban, hogy azokat a partraszállást követően átúsztatva a La Manche-csatornán megépítsék a teherhajók számára készülő ideiglenes kikötőt. Végül a Winston kikötőre keresztelt ideiglenes kikötő 3 hónap helyett, 8 hónapig volt használatban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hazaút

 

Innen már hazafelé fordítottuk a vasak orrát, és három nap alatt haza is húztunk. Sikerült még megízlelnünk a híres német rajnai borvidék pár borát, és motoroznunk végre egy rendeset Ausztria csodálatos hegyei között, de úgy gondolom ezzel most nem szinezem tovább ezt a gyönyörűen sikerült utunkat. 

 

 

 

 

Epilogus

 

Látni akartam, mi az ami összeköt bennünket, vagy  tényleg olyan nagyok a különbségek köztünk? Vajon mit lehet érezni hajdanvolt és újraéleszteni kívánt megosztottságból itt és ott? Vajon tényleg annyira rossz a helyzet, vajon tényleg annyira rosszul mérik fel a haladás irányát nyugaton, ahogyan azt ma Magyarországon sulykolják?

 

A következőkre jutottam:

 

• Európa közös haza.
• A népek alig különböznek genetikailag.
• Mégis annyira mások vagyunk (erről feltétlenül nézzétek meg a linkelt kis animációs fimet, mely bár az olaszokról szól, de akár rólunk szólhatna nyugodtan!),
• Ezer szállal köt össze bennünket a közös múlt, a közös vallás(ok).
• Alig, vagy egyáltalán nem érezni Európa nyugati felén (Németországban) a hajdanvolt megosztottságot.
• A hagyományosan politikailag uralt magyar média úgy hazug, ahogy van.
• Európa nyugati fele még mindig sokkal gazdgagabb,  jobban élhető, jobban szervezett, őszintébb, mint Magyarország.
• A német nép túlélőképessége, társadalomszervező ereje, precizitása, fegyelmezettsége példa értékű.
• Hollandia úgy összességében, és Amsterdam külön lenyűgözött.